Nélkülözés, a hangos gyilkos

Nélkülözés, a néma gyilkos című írásunk folytatására vállalkozom ezekben a sorokban. Bár én lezártnak éreztem a gondolatmenetet azzal, hogy jó ha tudjuk mi történhet velünk életszükségleteink nélkülözésekor, igazat kellett adnom azon olvasóinknak, akik úgy érezték, van még mit elmondani a témáról.

Nélkülözés, a hangos gyilkos. Egyikünk sem tud kibújni a bőréből, ám változtatni, finomítani vagy éppen élesíteni, okosabban, ügyesebben, hatékonyabban viselkedni igen. Mindez kizárólag elhatározás kérdése. Már, ha felismerjük, hogy változtatásokra van szükségünk. Így tehát, lehetünk halkabbak, ha túl hangosak vagyunk, avagy végre meg merhetünk szólalni, ha eddig nem tettük, ahelyett, hogy nélkülöznénk a szeretetet.

Néma gyereknek…

Ahogyan a Nélkülözés, a néma gyilkos című írásunkban jegyeztem, az anyagi javak hiánya után, a szeretet nélkülözése is roncsolhatja az ember lelkét, ami fokozatosan pusztítja a testet is. Arról viszont nem írtam már, ahhoz, hogy a szeretetet ne nélkülözzük, ahhoz persze nekünk is tennünk kellene valamit, a beletörődés helyett. Ahogyan a mondás tartja, néma gyereknek az anyja sem érti a szavát.

Előző írásomban, azzal engedtem el az olvasót, miszerint az örökös nélkülözésben önmagunkat sem könnyű szeretni, sőt könnyen eljuthatunk oda, hogy valódi önmagunkat is nélkülözzük már. Feltártam, hogy alapvető szükségleteink bősége és hiánya meghatároz bennünket, torzíthatja személyiségünket. A nélkülözés úgy pusztíthat el bennünket, hogy akár fel sem tűnik nekünk. Ám gyógyírt nem igyekeztem adni a bajra.

Nem mutattam lehetőséget arra, mit tehetnénk azért, hogy szeretve legyünk. Pedig, ahogyan mindannyiunkkal, úgy velem is megesik, hogy olykor nem vagyok szeretve, vagy nem úgy, ahogyan én szeretném azt.

Az újságíró is ember

Amikor a kezembe veszek, avagy online olvasok egy magazint, egy hírlapot, akkor képtelen vagyok arra, hogy azt ne újságíróként tegyem. Nem, mert nem bírok kibújni a bőrömből, levetkőzni azt, ami már a véremben van. (Remélem, nem elbízott vagyok, hanem az olvasók visszajelzése valós, valóban az ereimben csörgedezik az írás tudása)

Az újságíró, amikor ír valamiről megteheti, hogy csupán saját tapasztalatait használja fel, avagy ötvözi azt azzal a kiterjedt ismerettel, amit más, számára hiteles vagy érdekes emberekkel tett beszélgetésiből von ki, netán alapozhat különféle statisztikai adatokra, megfigyelésekre, számba veheti a fellelhető szakirodalmat, sőt fordulhat esetleg a témában szakavatott tekintély(ek)hez is információért.

Az olvasók viszont nem homogén gondolkodásúak, hanem nagyon is különféle vélekedésű emberek, akik szerethetik vagy sem, a tudományos megközelítést, ahogy azt is, ha az újságíró a saját szubjektív ismereteit mutatja be.
Elárulom, gyakran magam is kíváncsi vagyok arra, bizonyos újságírók hogyan vélekednek ugyanarról, mint én, és nem bánom, ha saját magáról olvashatok közben.

Mindannyiunkkal megesik

Úgy érzem, nem írhatok úgy a nélkülözésről, hogy nem árulnám el az olvasónak, bizony, magam is nélkülöztem már. Például szeretetet. Mégpedig szülőit, távol az édesapámtól nőttem fel. Vagy éppen anyagi javakat. Egészséget is kellett már nélkülöznöm, mi több csatát vívnom a halállal szemben, hogy visszaszerezzem az ép bőrömet.

Mindannyiunkkal megesik. Emberek vagyunk.

És mindannyian máshogyan fejezzük ki, ha a nélkülözés már szétszed, szétmar, ellehetetleníteni látszik bennünket, ha fáj, ha kilátástalannak érezzük, ha nem látjuk a megoldást, sőt úgy érezzük ez a vég, nem bírjuk már tovább. Feladnánk. Akár az életünket is. Igen, le mertem ezt írni, mert ha csak egy kósza gondolat erejéig is, amikor az ember el van keseredve, a legszélsőségesebb gondolatok is előjöhetnek a fejünkben. Nem tudhatjuk, kinek, hol húzódik meg az a határ, ami már az elviselhetetlenséget jelenti.

A minap, amikor lehajtott fejjel, gyásszal a szívemben álltam sokad magammal egy koporsó körül, arra gondoltam, hiába éltem meg magam is a rákot, nem tudhatom miért utasíthatja el más a beavatkozásokat, a kezeléseket. Nem tudhatom, hiszen, magam is nem egyszer kételkedtem a gyógyulásomban, az orvosomban, az Isten szeretetében, a kemoterápiában. Miért tűrtem némán vagy éppen hangosan a mellékhatásait, míg nélkülöznöm kellett az egészségemet? Mi adott erőt arra, hogy ne nélkülözzem tovább az egészségemet?

Nélkülözés, a hangos gyilkos

Az olvasó, lehet csendes, magában gyötrődik, némán tűr, nem áll meg, elnyomja magában. Én is így teszek, ám az élet más területén fellángol bennem és csattanok, csattannék, kiabálnék, tombolnék, sírnék, sírok, de nem mindig tehetem. És igyekszem másként megoldani ma már, hiszen idővel, ahogy haladtam a korral, megtanultam, nem mindig fejezhetem úgy ki a szélsőséges érzelmeimet, ahogyan az nekem jólesik. Nem, mert nem biztos, hogy igazam van. Nem biztos, hogy csak nekem fáj a nélkülözés, nem biztos, hogy célt érek vele, ha kiabálok. Lehet mástól is vonom meg a szeretetemet, azaz nélkülözni kell azt, miattam.

De van, hogy nem tudok máshogyan tenni.

Ha úgy érezzük a másik nem szeret eléggé, ha nem úgy tesz ahogyan mi szeretnénk, hogy tegyen valamit, ha nélkülözzük a figyelmét, a kedvességét, az torzíthatja a mi szeretetünk kifejezését is. A mindennapos vita, veszekedés megöli a vágyat arra, hogy szeretni tudjuk pont azt, aki éppen nem úgy viselkedik velünk, hogy szeretni tudjuk őt. Egyikünk sem viselkedik már jól, de már azt sem tudjuk hogyan kellene jól viselkednünk.

Szükségleteink meghatározása

Gyakran az is a baj, hogy magunk sem tudjuk mit akarunk igazán. Társ nélküliként vázoljuk az igazit magunk előtt, milyennek kellene lennie annak a hercegnek avagy hercegnőnek, akire várunk. Párkapcsolatban meg képtelenek lehetünk tisztán látni önmagunkat, a másikat és az egymáshoz fűződő viszonyunkat.

Ahogyan írtam az újságírók igyekeznek nyitott szemmel járni-kelni a világban, és figyelni az összefüggésekre, egyre több helyről látom-hallom, hogy amikor egy házaspár már odajut, hogy legszívesebben megölnék egymást, amikor már nem csak felütné, hanem fel is üti fejét egy harmadik vagy negyedik személy a házasságukban, akkor megoldásként rövidebb-hosszabb időre elengedik egymást. Szétválnak az útjaik, hogy rátaláljanak önmagukra, hogy kívülről, felülről, más szempontból lássák önmagukat. Lehet, még új kapcsolatba is belemennek, amiben viszont vissza-visszaköszönnek pont olyan, vagy kísértetiesen hasonló problémák, mint a házasságukban volt.

Ekkor kezdik máshogyan látni mindazt, ami velük történt, és bizony ezzel az új ismerettel fordulnak vissza, egymás felé hogy ne nélkülözzék tovább azt, amiről azt hitték elveszett, a szeretetüket.

Valahogy úgy, ahogyan Tar-Havasi Judit párkapcsolati tanácsadó egy korábbi írásunkban javasolta: – A pároknak meg kell tanítani, hogyan tudnának asszertívebben kommunikálni ahhoz, hogy kiegyensúlyozott párkapcsolatban élhessenek. Képviselem a saját szükségletemet, és figyelek a másikéra is. Szemben azzal, hogy meg sem halljuk a másikat, vagy azt hisszük, hogy halljuk és tudjuk mi a szándéka, pedig közben azt csak mi vetítjük rá, bővítjük ki. Ehhez segít az értő figyelem, amivel megakasztom, tudatosan megállítom a másikat. Úgy, hogy nem a magam sérelmeivel jövök, hanem meghallgatom a másikét. Ezzel több esélyt adok arra, hogy megállítsam a vitát. Még ki is derülhet, hogy, – Jé, neki ez van mögötte?-,  és máris nem annyira haragszom rá, amikor kiderül a másik is ugyanazt akarja, amit én, csak más szemszögből közelítve.

A nélkülözés tehet bennünket némává és hangossá, ölhet bennünket némán vagy éppen nagyon is vészt kiáltva, viszont csak rajtunk áll, miként, hogyan cselekszünk vagy nem teszünk ellene.

Szerző: Polgár Ágnes

Kép: Pexels

#nélkülözés #életszükséglet #szükséglet #pszichológia #szeretet #létszükséglet #szoknyaesnadrag