Hazugság: Igazat mondani mindig a legjobb opció?

A hazugságnak vannak szintjei. Kezdődik a füllentésnél folytatódik a csúsztatással, kitér az elhallgatásnál, nem áll meg az önbecsapásnál, sem a szépítésnél, és igen a hazugság lehet egyszeri vagy notórius is. Mindenesetre sehogy sem mondhatni helyesnek. Mégis olykor úgy tűnik, igazat vallani nem a legjobb opció.

Hazugság. Kényelmetlen egy kifejezés. Még csak az agyunkon suhan át a szó, a nyelvünk hegyét még messze nem érinti, mégis kellemetlenül érezzük magunkat csupán attól, hogy kimondjuk: hazugság. Már. Azonnal. Mint akik valóban rossz fát tettek a tűzre. A lelkiismeretünk, akárcsak a Google azonnal algoritmusokat futtat a rendszerünkben, azután kutatva, lenne-e miért szégyenkeznünk?

Senki és mégis mindenki

Az alapszoftverünk szerint úgy vagyunk beállítva, hogy egyikünk sem hazudik. Nem, mert hazudni bűn. Közmegegyezés, a Biblia, a Tóra, a Korán és minden más szentírás és alapírás alapján. Nem, nincs kivétel. Senki, soha nem hazudik.

De mégis.

Egy egészen icipicit. Éppen csak. Alighogy. Á, az nem is hazugság. Az csak szépítés. Egészen pici csúsztatás. Leheletnyi finomítás. Némi elhallgatás. Aprócska, tényleg csak aprócska ferdítés. Észrevehetetlen változtatás. Egyszerűsítés. Minimális nagyítás. Jelentéktelen kiszínezés. Csekély tagadás. Pindurka (meg)tévesztés. Észrevehetetlen mellébeszélés. Tématerelés, nem feltűnően. És a többi.

Csak az elsőn kell átesni, a többi már jön magától. A mesterévé lehet válni. A pupilla sem tágul, nem is szűkül. Arcizom sem rándul. A szempilla sem rebben. A hang sem reked meg. Sehol egy kósza mozdulat. Tanárral, szülővel, házastárssal, rokonnal, baráttal, munkatárssal szemben is megy.

Már akinek megy. Van, akinek nem. Sehogy sem. Az arcára van írva. Ott aztán minden uralkodó. A szeme színe, a bőre tónusa, a mimikája, a testtartása. Nő az orr előre, láthatatlanul, mint a Pinokiónak láthatóan.

Még ki is kéri magának, hogy ő hazudott volna? Ő soha….

És valóban nem, vagy mégis?

Ingoványos talaj 

Kényelmetlen téma. A hazugságról jól írni nem lehet. Ingoványos talaj. Vagy legalábbis nehezen lehet úgy szólni róla, hogy abba ne lehessen belekötni. Mégis miért írok róla? Mert érdekel. Igen, érdekel. Mert nem ámítom magamat azzal és nem is álszenteskedem, hogy én soha senkinek semmilyen helyzetben nem tettem volna. Ha én most azt írtam volna, ez nem így van, már hazudtam volna…

Az igazmondás lehetősége mindig éppen úgy elérhető mindenki részére, mint a hazugság valamilyen árnyalatával élni. Az opcióválasztás ránk van bízva minden körülmények között.

Hazugsággal élni egyénfüggő. Mit egyénfüggő, egyénileg is változó. Annyi mindennek a kérdése, szituáció függő, hogy teljesen őszintén kommunikálunk, vagy sem.  Így nincs, és nem is lesz sosem közmegegyezés abban (sem, és sok minden másban sem), hogy hazudni vajon szükséges-e? Ami nem is feltétlenül baj. Végül is attól szép a világ, hogy oly sok módon gondolkodunk. Vagy mégsem? Már az is csúsztatás lenne, ha azt írnám, hogy a világ a különbözőségektől szép?

Pedig szerintem igen, szép a világ attól, hogy ennyire tarka, színes, más, eltérő, különféle és különböző, más és más. Végül is mindegy hogyan vélekedünk, az viszont sosem árt, ha tudjuk, mit is nevezhetünk hazugságnak és annak milyen ágai vannak. Merthogy mindannyian hazudunk. Én is, a kedves olvasó is, a rokonaink, a barátaink, az ellenségeink, a munkatársaink, a szomszédjaink, azok az idegenek, akiket nem ismerünk. Senki nem kivétel. Akkor sem, ha ezt most kikéri magának az olvasó, mert ő még soha nem hazudott. Valóban? Igazán? Önmagának sem?

A hazugság műfajai

Valótlant állítani sokféleképpen lehet, egy jó párat már felsoroltam feljebb. A hazugságokat különféle szempont szerint, többféle kategóriákba lehet sorolni. Ám ha az információ felhasználásának szempontjából vizsgáljuk a kérdést, a lélektani kutatások eddig a hazugságoknak mindössze két fajtájával foglalkoztak behatóbban: a valótlan közléssel és az elhallgatással.

Valótlanul közölni annyit tesz, hogy valaki olyasmit állít, ami nem igaz. Például azt állítom, hogy beszélek franciául, esetleg, hogy meggyőzzem a hallgatóságomat, elmondok pár mondatot franciául. De csak ezt a pár kifejezést tudom, egyébként egyáltalán nem beszélem a nyelvet.

Az elhallgatás lényege pedig az, hogy az ember szándékosan nem közöl valamely lényeges információt, mégpedig kifejezetten azzal a szándékkal, hogy beszélgetőpartnere ne ismerje meg a valós helyzetet. Azaz mellébeszél, lehagyja a lényeget, eltereli a beszélgetést, nem érdemben szól és a többi. Azaz, nem igaz, hogy nem beszélek franciául, beszélek franciául, valamilyen szinten, de nem árulom el, hogy csak konyhanyelven értek, de nem érteném a híreket, vagy nem tudnék egy filmet megérteni ezen a nyelven, legfeljebb csak három croissant süteményt kérni a péknél.

Nincs ebben semmi különös, az „emberek gyakran kerülnek olyan helyzetbe, amikor állításaikban legjobb szándéktól vezérelve némileg eltérnek a teljes igazságtól, hogy meg ne sértsenek vagy bántsanak másokat, hogy kedvezőbb színben tűnhessenek fel, esetleg elkerüljenek egy konfliktushelyzetet, vagy meggyorsítsák vagy éppen lefékezzék kapcsolataik alakulását. ” ¹

Túl udvarias

A tízéves fiamnak tanulási nehézségei vannak. Rendelkezik az összes DI-vel, diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia. Miközben elképesztően jól fog az agya. Folyamatosan felmérik, nézik, figyelik mintegy ötéves kora óta, amikor először merült fel, hogy úgynevezett idegrendszeri éretlensége van. Túlérzékeny gyerek volt, ma már jobban tudja az érzelmeit uralni. Ám a legújabban azt a jelzőt kapta miszerint túl udvarias. Ami nekem szemet szúrt. Nem azért, mert az a szülő lennék, aki túl elfogult lenne a gyerekével. Igyekszem őt a lehető legracionálisabban figyelni, pont azért, hogy segítsek neki.

De a túl jelző nem hagyott nyugodni, így rákérdeztem, ő ezt hogy érzi. Mielőtt elárulom, erre mit felelt a tízéves, hozzá kell tennem, szerintem nem lehet valaki túl udvarias. Szerinte valaki vagy udvarias, vagy nem. Ami még nem jelenti azt, hogy udvariatlan. Legfeljebb nem előzékeny.

Elárulom, nem bevallom és nem őszintén mondom el…. mert szerintem, ha valaki ezekkel kezd egy mondatot már gyanús, hogy nem mond igazat, egyébiránt, miért kell kifejeznie, miért érzi szükségér, hogy kifejezze, nem hazudni szeretne?

Visszatérve arra hogy a fiam túl udvarias, elárulom, engem elszomorít, ha valaki úgy érzi a fia, vagy bárki túl udvarias lenne, mert ez nekem azt jelenti, hogy az illető, aki ezt megállapította, az nincs hozzászokva az udvariassághoz. Ami a mi szemünkkel tekintve, azt jelenti, az illető igen silány térben élhet. Persze lehet, mi vagyunk ehhez szokva, nekünk ez a természetes, hogy udvariasak és előzékenyek vagyunk egymással, másokkal. Ami igen, néha olyan, mintha hazudnánk, mert ehhez, vannak helyzetek, amikor igenis uralkodni kell magunkon, a saját érzelmeinken, és nem megsérteni a másikat, például a közvetlenségünkkel.

Előzékenyen

A fiam válasza is pont ezt takarja: – Anya, nem túl udvarias vagyok, hanem próbálom nem megsérteni a felnőtteket, mert abból baj lehet. Azaz a gyerek a hazugság egyik válfajával él, az elhallgatással. Tudja, nem jó packázni a felnőttel, mert ő maradhat alul. De van, hogy simán tiszteletteljes. Például a tanár elront valamit és ezt ő észreveszi, de nem szól neki mindenki előtt. Hiszen tévedni emberi dolog.

De itt még nincs vége a fiam válaszának, mert még hozzátette: – Nem akarok úgy beszélni a tanárral, mintha a haverom lenne. Ami szerintem, egy nagyon egyszerű és nagyszerű magyarázat, mert tudja, hogyan nem illik beszélni a felnőttekkel. És elhallgatja azt a tudását, hogy lehetne akár szemtelen is, mert szerinte a tanárnak nincs igaza, vagy saját magának mond ellent. Például, ha rászólnak, mert az iskolaudvaron olyan nehezen belátható területre tévedt, ahová elvileg nem szabad menni, de most egy másik pedagógus ezt megengedte, mert csak kevesen vannak lent játszani, akkor nem áll le vitatkozni, hogy de…..hanem egyszerűen elnézést kér. Azaz, elhallgatja azt, hogy más tanár erre engedélyt adott. És azt is, hogy legutóbb ő is megengedte. Csak nem emlékszik rá a tanár. Vagy nem akar. Kellemetlen lenne belemenni, érzi a fiam, inkább elnézést kér.

A hazugság is lehet jobb

Véleményem szerint, ez sokunkra ráférne, ha időnként így „hazudnánk” az udvariasság érdekében, és nem kezdeményeznénk mindig vitát. Olykor ki lehet bírni, hogy ne legyen igazunk, vagy ne sértsük meg a másikat. Például nem mordulnánk azonnal rá egy idegenre, mert például elfelejtett egyet előre lépni a pénztárnál álló sorban, vagy nem indult el az autóval a zebránál, ahogy piros-sárgára váltott a lámpa, csak a zöldnél. Egyébként is, ez utóbbi a szabályos. Mert, abban a két másodpercben, míg a lámpa nem vált piros-sárgáról zöldre elindulni nem, csak felkészülni szabad. Igen, az érzelmeinket

Ahogyan a szűkebb környezetünkben sem ártana néha elhallgatni vagy nem észrevenni dogokat. Nem kell feltétlenül ragozni, hogy miért unalmas az a könyv, amit a nagypapa ajánlott, vagy hogy szerintünk marhaság a nagynéninek maszkot viselni a friss levegőn koronavírus idején, vagy nekünk jobban tetszik a barátunk hosszú hajjal, mint röviddel, avagy a nagymama zserbóján a dió finomabb a mandulánál és így tovább… Mert igazat mondani nem mindig a legjobb opció. Már amennyiben az okunk mögött kedvesség, előzékenység, tisztelet, szeretet áll.

Szerző: Polgár Ágnes

Kép: Getty

Forrás: ¹ Em Griffin: Bevezetés a kommunikációelméletbe