A világvége sem jó egyedül

Míg Észak-Korea aggodalmat hoz a világra; hazánkban meg a kiabálás és nem kiabálás között morfondíroznak változásra hasonlóan áhítozó közéleti személyek, az új népvándorlás pedig olyan népeket és országokat hoz testközelbe, amikről eddig szinte semmit sem tudtunk, azalatt az átlagos ember csupán azért küzd, hogy megteremtse a napi betevőjét és a boldogságát önmaga és a családja számára.

Egy hétköznapi ember még ha tájékozódott is, mert figyelemmel kíséri a világsajtó napi híráradatát, még akkor sem feltétlenül szeret belegondolni a földkerekség végébe, mert minek. Ha bármi történne a világban, sokat úgysem tehetne, hiszen ő is csak egy apró porszem a gépezetben – gondolja –  mint szerény halandó.

Éppen ezért teszi a dolgát továbbra is, nap nap után. Bejár dolgozni a munkahelyére, vitázik a párjával a gyereknevelés kérdésében, áthívja a szomszédot egy nyár végi – ősz eleji grillre, kiradírozza és újraíratja utódjával a hétvégi házi feladatot és várja a szexet este, mikor elcsendesedik a ház.

Majd másnap reggel, amikor arra ébred, hogy az élet a szokott medrében fut tovább, de megnézi a legfrissebb felzaklató híreket, akkor megnyugtatja magát azzal, hogy csak létezik valahol egy James Bond vagy valaki más, a mentsük meg a világot filmek hőseihez hasonló fazon, aki most is éppen azon ügyködik, hogy elérje azt az egy bizonyos vezérlőt, amin egy igen bonyolult kód segítségével gombnyomásra úgyis pik-pakk helyreteszi a világ rendjét. Megoldja a bajt, ha szükséges, és arról ő, a földi halandó úgy sem tud meg semmit se, mert a hős úgy teszi mindezt, hogy annak nyoma se maradjon.

S a hétköznap embere még akkor sem gyanít majd semmit sem, amikor a legújabb Michael Bay moziban – felturbózva – tulajdonképpen megnézi azt, ami elől megmenekült a minap az emberiség.

Ebben a nyugalomban már nem is fél egy világvégétől. Inkább nem kezd el számolgatni, mennyi pénze van és az mire elég, hová tudna menekülni, ha kellene és azzal se nagyon vet számot, hogy ki(k)nek a kezét fogná akkor meg, ha futni kellene. Hiszen az egyértelmű. A szeretteiét.

Viszont később, amikor ráébred, az akik fontosak a számára – a szerelme, a testvére, a szülei – azok bizony nem karnyújtási távolságra vannak éppen tőle, hanem messzebb, akkor még is csak pánikolni kezd. Tartózkodjanak a számára fontosak éppen csak a Duna második oldalán, esetleg messzebb, külföldön, mi több óceánokkal arrébb egy másik kontinensen, a kérdés ott motoszkál benne: – Mi lesz ezután?

A bizonytalanság, hogyan védheti meg azt, aki fontos a számára, egy olyan kérdés, amibe senki sem szeret mélyen belegondolni.

Egy magányos szív pláne elmélázik ezen, hiszen a tartós egyedüllét mindenképpen fokozza a vészhelyzet érzését, miszerint valakihez tartozni még a legnagyobb békében is emberi szükséglet, nemhogy egy vészjósló időben.

A halandó ember, aki saját szívét és lelkét védve tényleg csak annyit tehet, hisz és bízik abban, hogy az élet másnap  is ugyanúgy megy majd tovább, mint az addig is volt, innentől tudatosan igyekszik nyugalmat és békét teremteni a legszűkebb környezetében, és elhessegetni a fejéből a prepperkedést, mint szükséges megoldást. Mert egy valódi világvége helyzetből megmenekülni is csak akkor van értelme, ha nem egyedül maradunk, hanem lesz kivel túlélőnek lennünk.