Szeresd az arcodat!
Hacsak nem háttal állunk, amikor először pillantanak ránk, akkor az arcunk a legelső információ rólunk. És mindannyian hozott anyagból dolgozunk. Amit persze alakíthatunk, szépíthetünk, csúnyíthatunk kedvünk, hangulatunk szerint. Sokunkéra ezutóbbi rá is van írva. Akárcsak az idő és az egészség vasfoga.
Az arcról a második információ, ami eszünkbe jut, az maga a szépség. Ami annyira megfoghatatlan fogalom. Mindenkinek más a szép. A szüleimnek, amikor megszülettem, én voltam a legszebb. Manóarcú, mondta rám a legfiatalabb nagynéném. És ezt mondta harminckét évvel később, a fiam orcájára is.
A sajátunk változását a megsárgult fényképekről ismerhetjük, illetve a mobilokban gondosan őrzött képekből, függően attól mennyi idősek vagyunk. Na meg a tükörből, ami sosem hazudik, legfeljebb mi önmagunknak, amikor reggel-este belenézünk. Futva, szinte oda sem figyelve, alaposabban, félve, vagy dacosan felszegett állal csak azért is törekvéssel a fejünkben, akár tüzetesebben is, kutatva a saját pillantásunk jelentését, jelentőségét.
Nem emlékszem arra, mennyi idős lehettem, amikor már a tükörbe tudatosan néztem. Túl a gyerekkori kíváncsiságon. Úgy, hogy a gondolataim összhangban voltak a látottakkal: vajon maszatos vagyok-e, hogy nőhetett az orrom hegyére az a pattanás, szép vagyok-e, tetszik az, amit látok, az arcomra van írva, amit érzek?
Az enyémre igen. Szörnyen. Minden. A komorságom, a konokságom, a világfájdalmam, a félelmem, a szeretetem, a szerelmem, az önzésem, a bátorságom, a dacom, a hiúságom, az önfejűségem, a csalódottságom, a tántoríthatalanságom, a hazugságom, a boldogságom, az álboldogságom, a naivságom, az elszántságom, a keserűségem és a lelkesedésem egyaránt. Egyszóval és egy szóval: minden.
Az arcomra, amit én szeretek. Mert annyi változata van. Szépnek látom, talán azért is, mert az édesanyám, a felmenőim sosem fukarkodtak a dicséretében. Mert mindig mindenhol megkaptam. Akkor is, amikor az nem volt szép, mert torzította az élet. Mindaz, amit a lét hoz és az én arcomra ki is vetít. Az idő és az egészség vasfogán túl.
Amikor a rakoncátlan hormonoktól egyre kerekedett az arcom az egész testemmel együtt, míg azokat a gyógyszerek rendbe nem tették és minden vissza nem állt a régibe, az arcom vonalai is. Mindaddig, míg a fiam érkezése újra nem tette gömbölyűvé a kinézetemet. De ez sem tartott örökké, mert egy időre a kemoterápia színezte fakóra a bőrömet és nyújtotta vékonyra mindenemet.
Most viszonylag vékonyabb az arcom. A szám felett két kis tűzpiros folttal, bennük fekete cérnával. – A legvékonyabbat kérem, még nagyon fiatal és szép – így kérte a varrófonalat a plasztikai sebész. A doktornő figyelmessége jólesett, különösen azért, mert alig idősebb nálam. Fiatal mondta. Pedig negyvenhárom éves vagyok már.
Az apró elválátozásokból az arcomon, két nagyobbat távolított most el a sebész. Helga barátnőm viccesen bátorít: – Felvághatsz, hogy plasztikáztattál! A műtét után három-négy hét mire megérkezik a szövettan, van időm nézni a tükörben az arcomat, miközben számot vetek az eddigi és a jelenlegi életemmel. Mindannyian szoktuk ezt tenni. Az elemi csapásoknál különösen. A szakértők szerint szükséges is, mi is gyakran buzdítjuk erre, itt a Szoknya és Nadrág Magazinban az olvasóinkat, hogy időnként tartsanak önvallomást.
Nekem is szükséges. Ha már leírtam sokszor, nekem kutyakötelességem is. Hitelességgel tartozom az olvasóinknak. Nézem az arcomat, aminél hitelesebb nincs. Rá van írva milyen veszteséget élek meg ezekben a napokban, milyen félelmeim vannak a jövőmet érintően, milyen vágyaim vannak, amiket szeretnék még megélni. Legyen annak a szövettannak bármilyen eredménye, jó vagy rossz, mert bármilyen lehet. Ráktúlélőként nem hazárdírozhatok azzal, hogy mindennel dacolva a jóban hiszek, de nem szabad rettegnem sem. Kérdéseket teszek fel önmagamnak arról, merre, hogyan menjek tovább? Mi az, amit magammal vihetek és mi az, amit le kell tennem ahhoz, hogy a jelenben és a jövőmben boldog lehessek. Mert nekem is csak egy életem van, mint mindenki másnak. Miért érdemes harcolnom, miért érdemes kitartanom, mit kell feladnom? – kérdezem magamtól, mint hasonló helyzetben mások is teszik.
Senkinek nem könnyű. Mindenkinek egy arca van. Arra kell vigyáznia, mert az az első számú információ, amit látnak róla mások. Viselhetünk álarcot, fésülhetjük az arcunkat keretező hajunkat így vagy úgy, festhetjük más színűre, akár a férfiak is, ha őszül, vagy nem tetszik, vághatjuk tarkopaszra, ha az hullik. Kérhetünk plasztikai beavatkozást is a fizimiskánkon, nem azért, mert el kell távolítani két daganatot, hanem azért, mert kisebb vagy nagyobb szájat, orrot, fület szeretnénk, mert kevésbé feszesebb, mint korábban volt a bőr itt vagy ott, vagy több helyen, mert elveszni látszik már a távolság a szem és a szemöldök körül. De a szemünk, a tekintetünk akkor sem hazudik. Ott van benne a fény, vagy annak a hiánya.
Vigyáznunk kell az arcunkra. Rajtunk áll hogyan tesszük, de ne adjuk fel! Keressük minduntalan azt, ami széppé teszi a vonásainkat és mögötte a gondolatainkat! Magunkért, a szeretteinkért. Én is ezt teszem. Tegye az olvasó is. Akkor is, ha boldog és egészséges. Hogy az is maradhasson!
Szerző: Polgár Ágnes
arról 
