Nem akarok örökké a rákból élni

Igen. Rákos voltam. És igen mázlistán szerencsés, hogy túl vagyok rajta. Igen, van, ami mai napig fáj. De akkor sem vagyok hajlandó ebből élni!

Nem mondom, hogy olykor nem félek. Sőt, amikor ilyen látszólag nagy pofával kijelentem, hogy túl vagyok rajta és nem vagyok hajlandó a betegség múltjával élni a jelenben, akkor azonnal elfog az alázatos rettegés, hogy fogjam be a számat!

Igen, olykor engem is elfog a rettegés. De tényleg napról-napra kevésbé. Amitől szintén megrémülök. De mégis, van olyan nap, hogy nem gondolok már rá.

Persze ettől még percre pontosan tudom, élesen emlékszem vissza minden jelentős dátumra, tünetre, vizsgálatra, annak eredményére, és arra ahogy megmondtam az édesanyámnak, ahogy végighívtam minden rokont, barátot, ahogy besétáltam a szerkesztőségbe, hogy elmondjam a munkatársaimnak is, mert nem akartam, hogy bárki arról pletykáljon, miért kopasz az Ági.

Ági nem lett kopasz, bár kapott kemót. Hat alkalommal viseltem nyakba akasztva az infúziót három-három napon át. Bedugva azt az alkaromba, ujjamba, kézfejembe, csuklómba mikor hová tudták a nővérek a szétbombázott erekbe beleerőltetni. Hogy lövellhesse hatvan percenként belém a halálosnak kikiáltott mérget, amiről én sem tudtam eldönteni kell nekem vagy sem. Merem vállalni vagy sem? Akarom vagy sem? Merem megtagadni vagy sem? Szabad megtagadnom vagy sem? Melyik öl meg, a tagadás vagy az engedés? Három, a világ különböző pontján praktizáló, számomra hiteles orvos válasza után, miszerint igen ott a Nyugaton, csilivili jobb országban, sem javasolnák másként, akkor – de, randa szóval élve –  bevállaltam. Magamért és a kisfiamért.

Bevállaltam az amúgy leglightosabb változatú cuccot, amitől nem hullik ki a haj, csak ritkul – de a szemöldököm fele azóta is hiányzik – és, amitől, elvileg, nem szokás rosszul lenni, mert jóval gyengébb, mint a rettegett piros színű lötty. Igen, attól hullik a haj, és esik össze a test.

Persze a kivétel mindig erősíti a szabályt, és ki másnál, ha nem nálam, így amikor már akkor is hánytam, amikor két kezelés között szünet volt, és vasággyal együtt nyomtam negyvenkét kilót, akkor leállítottak róla. Mert esett tőle össze a test. Az enyém.

Kaptam helyette, a hat alkalom iszonyat után, tablettát. A jóval humánosabb megoldás már elviselhetőbb volt, azzal is lehúztam kétszer harminc napot. Majd az utolsó adagot elengedték.

Remegve várva a PET-CT eredményét, hogy ugye sehol nem talál a testemben felhalmozódott cukrot. Nem talált.

Hat és féléve műtöttek meg, és szabadultam meg tizenöt centiméter bélszakasztól. Azóta olykor, sokszor, hol kicsit, hol jobban, hol nagyon fáj az ételt megemészteni, ha éppen nem figyeltem arra, hogy mi után mit nem szabadott volna ennem. De fájdalom ide vagy oda, élek. ÉLEK!

Eleinte minden életérzéstől frászt kaptam, még a tüsszentéstől is. Milliószor féltem, hogy visszatért. Milliószor hívtam ki az ügyeletet éjjel és nappal. Ijedtem meg bélmozgástól, peteéréstől, szellentéstől.

Egyre halványabban és egyre ritkábban rettegek, inkább már csak félek. És igen, nem merek arcátlan lenni, pedig szívem szerint jól bemutatnék neki, a ráknak, hogy tessék itt vagyok!

De mivel szeretnék még egy jó ideig élve maradni, mi több egészségesen, inkább meghunyászkodom. Nem vívhatom ki a haragját magam ellen.

Viszont nem akarok a múltban élni, nem akarom, hogy a mindennapjaimban, a nevetésemben, a sírásomban, a gondolataimban, a kisfiam ölelésében, a szeretetemben, a reményeimben, az elolvasott könyveimben, a kifogásaimban, az álmaimban, az emésztésemben, a futásaimban és a jóga mozdultaimban, vagy a munkámban benne legyen a rák. Nem akarom. Az írásaimból is ki akarom seperni! Nem akarok úgy élni, hogy mindent onnan számítok, vonatkoztatok, hasonlítok.

Szeretném végre, félelem nélkül, a büntetéstől nem tartva, egyszer és mindenkorra letenni a ráktól kapottbéklyóimat! Egyszerűen és szimplán, csak élni. Élvezni minden egyes napot, folytonos hálálkodás nélkül azért, mert áldott és szerencsés vagyok. Igen, tudom, hogy az vagyok.

Kép: Starlet Photo