Az elutasítástól való félelem

Az elutasítástól való félelem gyakran kuszaságot okozhat az emberi kapcsolatokban. A félelem olyan nem várt reakcióra sarkallhat bennünket, amelyet nem biztos, hogy meg tudunk később magyarázni saját magunknak, és másoknak sem.

Ki ne szeretne jól teljesíteni? Ki nem vágyik arra, hogy elismerjék? Kedveljék? Szeressék? Fontos legyen másnak, másoknak?

Akadnak olyan élethelyzetek, amikor úgy tűnik indok nélkül tör ránk egyfajta szorongás, félelem, hogy visszautasítást kaphatunk. Félünk attól, hogy nem tetszést kelt a másikban a cselekedetünk, a mondandónk, a fellépésünk, egy produkciónk, egy alkotásunk. Vagy egyenesen attól tartunk, hogy a másik elutasít bennünket, egyszerűen nem kellünk neki.

Az elutasítás félelme gyakran megmagyarázhatatlan számunkra is. Magunk sem tudjuk mi okozza, lehet fel sem ismerjük, hogy mi játszódik le bennünk. És mivel nem számolunk vele, előfordulhat, hogy ettől a félelemtől nem a megszokott módon, nem racionálisan, nem a saját hitünk, elképzelésünk, nem a tőlünk megszokott módon viselkedünk, reagálunk, cselekszünk.

A Nyuszika, a Medve és a fűnyíró

Mindannyian ismerjük a viccet, amiben a Nyuszika szép zöld, vágott gyepről álmodik, így elindul a Medvéhez, hogy kölcsön kérje tőle a fűnyíróját. Ám míg a Medve felé tart, magában viaskodik, hogy tulajdonképpen el sem szabadott volna indulnia, mert a Medve gyakran nem kedves, bizonyára nem is adja kölcsön majd a fűnyírót, miegyéb. Addig-addig őrlődik magában, hogy odaértekor hiába invitálja magához be a Medve, a Nyuszika már csak annyit közöl válogatott szitokszavak kíséretében vele, hogy tartsa meg magának a Medve azt a fűnyírót.

Ez a monológ, az önmagunkkal folytatott viaskodás bármelyikünkkel megeshet, ha éppen rossz passzban vagyunk, ha valamiért odavan az önbecsülésünk. De megeshet, hogy a nem szerencsés reagálásunkat nem is előzi meg a Nyuszika monológjához hasonló önvádaskodás, hanem váratlanul tör belőlünk a felszínre a félelem, egy előre nem tervezett formában.

Ha ráadásul a másik felet értékesebbnek, dominánsabbnak, eredményesebbnek gondoljuk magunknál, akkor annál jobban tarthatunk az elutasításától.

Bizonytalanság eredete

A visszautasítástól való félelmünk, a bizonytalanságban megélt tapasztalásainkból fakad. Ha korábban elutasították a szeretetünket, elvették valamilyen módon a biztonságérzetünket, esetleg elvesztettünk egy olyan személyt, akire korábban támaszkodhattunk, az érzékennyé tehet bennünket átmenetileg vagy tartósan.

A félelem állapota lehet, hogy nem mindennapi, de megjelenhet például olyan helyzetekben, amikor valaki nem figyel ránk eléggé, ha nem tölt velünk elég időt, úgy érezzük, egyenesen elhanyagol, nem törődik velünk, vagy nem úgy viszonyul hozzánk, ahogy mi szeretnénk, nem azon a szeretetnyelven szól hozzánk, amire nekünk szükségünk lenne, esetleg kritikával él felénk. Mindez bizonytalanságot kelt bennünk, ami félelemmel tölt el, hogy nem ismernek el bennünket.

Ha nem vagyunk jóban önmagunkkal, ez a félelem egyre jobban elhatalmasodhat rajtunk, és egyre jobban torzíthatja a hozzáállásunkat másokhoz, a dolgokhoz körülöttünk. Az elutasítástól való félelem egyenesen megfutamodáshoz, ellenségeskedéshez, tagadáshoz, kapcsolataink felfüggesztéshez is vezethet.

Ez az érzés már egészen korán, egy új emberi kapcsolat elején is felmerülhet. Egy új munkahelyen éppen úgy, mint egy induló párkapcsolatban, vagy egy friss barátságban is.

Már az első randevúkon

Az elutasítástól való félelem, már azelőtt elkezdhet bennünk dolgozni, hogy bármiféle negatív, rossz jelzést kaptunk volna. Különösen egy új kapcsolat esetén könnyen a felszínre kerülhet az elutasítástól való félelem. A korábbi rossz tapasztalatok óvatosságra intenek. Azonnal behúzzuk a kézi féket, hátrálni kezdünk, egyenesen megfutamodunk, vagy támadni kezdünk, ahogy megijedünk, hogy nem vagyunk elég jó, érdekes, értékes, szerethető a másik fél számára. Pedig az új kapcsolatokat újként kellene kezelnünk.

A saját önbecsülésünkben folytatott harcban képesek lehetünk már akkor feladni egy kapcsolatot, amikor az még el sem indult a maga útján. Pusztán azért, hogy megspóroljuk az elutasítás kellemetlen, fájó érzését. Tévesen azt hisszük az kevésbé fáj, ha mi magunk utasítjuk el magunkat, mintha más tenné velünk.

Akár addig elfajulhat a dolog, hogy tudatalatt úgy viselkedünk, hogy a másik valóban meg akarjon szabadulni tőlünk.

Szélsőséges példa lehet a kikosarazásra az úgynevezett ghostolás, amikor az egyik fél magyarázat nélkül megszakítja a kapcsolatot a másikkal. Ez óriási károkat okozhat az egyénnek, ha az nincs felkészülve az eltűnés éretlen és önző cselekedetére. Mert az magára marad a kérdéseivel: Miért történt ez vele, mi a baj vele, mit rontott ő maga el?

Ha már egyszer is ghostoltak bennünket, egészen biztos, hogy ha azt nem sikerül feldolgoznunk, akkor félni kezdhetünk attól, hogy más is nyúlcipőt ragad.

Problémát okozhat az is, ha túlságosan ragaszkodunk az ideális partnerről szőtt terveinkhez, elképzeléseinkhez. Ha már mi magunkban elutasítjuk a másikat, mert az nem felel meg egészen pontosan az elvárásainknak. Ahelyett, hogy ezt az új kapcsolatot egyediként, a korábbiaktól elkülönítve, a partner felé nyitottan közelítenénk meg, esélyt adva arra, hogy megismerjünk valakit, aki lehet – elsőre úgy tűnik – másként gondolkodik, szeret, él, cselekszik, mint mi magunk, de nem elítélendően, nem rosszul.

Megoldás lehet, ha a lehető legőszintébben, akár nyíltan kimondanánk, hogy félünk a kikosarazástól, félünk attól, hogy megfelelünk-e egymásnak, hogy jól fejezzük-e ki az érzelmeinket, hogy félünk attól, mit gondol a másik arról, az érzelmeinknek egyáltalán van-e helye köztünk. Azért is lehet ez a helyes út, mert ez a nyomasztó, kétes érzés általában idővel enyhül, ahogy kiderül, tulajdonképpen nincs is miért aggódnunk, mert a vonzalmunk kölcsönös, hasonlóan tartunk a kudarctól, és mindketten tulajdonképpen megbízhatóak vagyunk, csak még nem ismerjük egymást eléggé.

Stabil lábakon

Jó azonban emlékeztetni magunkat arra, hogy nem menthetjük meg egymást folyton. Ugyan a kapcsolatoknak szükségük van arra, hogy a partnerek újra és újra biztosítsák egymás felé a szeretetüket, de nem támaszkodhatnak örökké a másikra. Mindenkinek képesnek kell lennie arra, hogy a saját lábán megálljon. Önálló legyen, higgyen önmagában, megbecsülje magát, tudja magáról, hogy egyedi és megismételhetetlen, jól érezze magát egyedül is önmaga társaságában. Persze, támogatást és biztonságot kérhetünk a partnerünktől, (családtagunktól, barátunktól) de fontos, hogy akkor is kiegyensúlyozottak maradjunk, ha a másikunk éppen nehéz helyzetben van, mint mi, és nem tud bennünket segíteni, mert éppen neki van (nagyobb) szüksége megértésre, támogatásra.

Az elutasítás félelmének leküzdése kemény munkát igényel: Az önértékelésünk fejlesztésével kezdődik. Az erős önértékelés megköveteli az ember saját maga iránti szeretetét és elfogadását. Nincs mese, el kell tudni fogadni magunkat, azt, hogy vagyunk valamilyenek. Ha meg nem tetszik az, amit látunk, akkor el kell kezdenünk változtatni azon, amit másként szeretnénk tapasztalni magunkon. Lépésről-lépésre kell haladnunk benne. Hogy kevesebb kudarc érjen, hogy könnyebben tudjunk fejlődni, legyen terünk megszeretni magunkat. Elhinni magunkról, hogy igenis szerethetőek vagyunk.

Mindemellett, szükség van arra is, hogy megtanuljunk hinni a másikban, ne kételkedjünk örökké, bízzunk a partnerünkben, a másik emberben. Ne gondoljunk minduntalan arra, hogy összeesküdött a világ ellenünk.

Kép: Unsplash

Szerző: Polgár Ágnes

Ha tetszett az írásunk, kérjük lájkolja. Amennyiben nem tetszett, azt is nyugodtan kifejezheti, ahogyan megosztani is ér! Köszönjük a véleményét!